"A Mozart, Beethoven, Paganini, Brahms versenyművein nevelkedett mai közönség számára szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy a 18. század elején még minden frissen kiadott, opusba gyűjtött concerto-válogatás újdonságok és újítások tömkelegével volt tele. Különösen igaznak tűnik ez az állítás Antonio Vivaldi művészetére, aki jószerével a legtöbbet tette a műfaj, elsősorban a hegedűversenyek alapvető jellegzetességeinek kialakításáért. És ha előbb az I Musici, majd Nicolaus Harnoncourt nem tett volna olyan sokat a rőt hajú velencei komponista concertóinak népszerűsítéséért, és ma nem Vivaldi dallamait hallhatnánk a szállodák liftjeiben, a cégek telefonvonalain, sőt, még az aluljárókban is, nem is tűnne talán annyira természetesnek Vivaldi stílusa sem.

Míg az 1711-ben kiadott L’estro armonico (op. 3) concertóiban Vivaldi bizonyos fokig még Corelli és Albinoni nyomdokain halad, hiszen gyakori a concertino, vagyis a kisebb hangszeres csoport szembeállítása a tuttival, maguk a versenyművek pedig hármas csoportokba gyűjtve követik egymást, és minden kisebb szerkezeti egységben előbb négy, majd kettő, végül egy obligát hegedű és tutti szerepel. Ezzel szemben a nyomtatásban három évvel később, 1714-ben megjelent tizenkét concertót Vivaldi már kizárólag egy szólóhegedűre, három kísérő vonós szólamra és continuóra komponálta, részben arra tett ígéretét betartva, hogy a komoly hangszeres apparátust, és mindenekelőtt négy vagy öt (ugyanis néhol a cselló is önálló szerepet kap a darabokban) technikailag különösen felkészült szólistát igénylő harmadik opus után egy műkedvelők által is könnyebben megszólaltatható sorozatot közöl. A fő szerkesztési elv ezúttal a dúr és moll hangnemű versenymű párok egymásra következése, s kizárólag az utolsó esetében engedett meg magának Vivaldi egy kis „csalást”, hogy a gyűjtemény a fényesebb dúrban záruljon.

A La stravaganza valódi újítása nem is az extravagáns, szeszélyes, de sosem frivol harmóniai modulációk bevezetése, hanem a középső, zömében Largo tételek kidolgozása és időtartamuk meghosszabbítása Albinoni és kiváltképp Torelli legtöbbször jelzésszerű, avagy csupán néhány akkordra épülő, a szólisztikus részeket azonban gyakorlatilag nélkülöző darabjaihoz képest. Ez utóbbiak lassú tételeivel szemben itt mindvégig adott a rögzített dallam és az ornamentika, nem a hangszeresnek kell rögtönöznie a harmóniamenetek felett. Többször is előfordul viszont, hogy a Largókban a tutti mindössze a nyitó és záró ütemekben van jelen, a melódiát pedig csupán a continuóval kísért szólóhegedű adja elő, amit akár az első két opus szonátáihoz való részleges visszatérésként is felfoghatnánk, a gyors tételektől közrefogva mégis organikus egésszé áll össze minden darab.

A saroktételek szinte mindegyike a ritornello és a gyakran merész modulációkkal teli, invenció szempontjából pedig nem egyszer tűzijátékszerű szólók váltakozása, ugyanakkor a tuttik is számos meglepetéssel és gyönyörködtető pillanattal szolgálhatnak. A jellemzően antifonális, vagyis a szólamok felelgetésén alapuló ritornellók nem egy esetben a szólóhegedűvel lényegében egyenértékű szólamot kívánnak meg, de a legcsodálatosabb pillanatok mégis az a-moll (no. 4) concerto első tételének elcsúsztatott, súrlódó szólamainak architektúrájához hasonló megoldásokhoz köthetők." (Galamb Zoltán, ekultura.hu)