Chris Barber(1930) brit muzsikus a negyvenes években a Guildhall School of Music-ban pozanozni és bőgőzni tanult, amelyekből az előbbi lett a fő hangszere, alkalmilag azonban később is játszott bőgőn. A negyvenes évek végén szokatlan módon, szövetkezetként alapította meg első zenekarát, amelyben Monty Sunshine, Ron Bowden és Lonnie Donegan zenéltek. Az ötvenes évek elején jelentős haladást ért el a band, mindazonáltal meghívták a zenekarba Ken Colyer-t, ami nem bizonyult szerencsés húzásnak; végül Colyer el is hagyta a zenekart és Pat Halcox került a helyére. Figyelemre méltó állandó zenekari tagjaival a Barber-együttes hamarosan Nagy-Britannia vezető tradicionális zenekarai közé számított, és kivette részét abból az érdeklődésből, amelyben az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a jazz e formája részesült.
A tradicionális zene iránti érdeklődés csökkenése, amely a rockrobbanás következménye volt, drámaian hatott sok brit jazz-zenekarra, de Barbernek jobban ment, mint valaha. Ez részben okos üzletpolitikájának, részben a zenei fejlődési irányok felismeréséből és a másfajta zenék iránti nyitottságából adódott, anélkül hogy csökkentette volna a magas zenei színvonalat. A hatvanas években Barber a zenekar nevét Chris Barber Blues and Jazz Bandre változtatta. A zenekar repertoárjának tradicionális elemei közé beültette a ragtime-ot, de ugyanakkor olyan modern muzsikusokkal is dolgozott, mint Joe Harriott. Ennek a korszakának legfontosabb szereplései között volt a rhythm & blues és a blues aktív propagálása, amelyet ő azzal is aláhúzott, hogy vezető amerikai művészeket hívott meg Nagy-Britanniába, mégpedig gyakran saját költségén. E jótékony kezdeményezés révén felhívta a brit hallgatóság figyelmét olyan jelentós egyéniségekre, mint Sister Rosetta Tharpe, Brownie McGhee, Louis Jordan és Muddy Waters.

Barbert nem elégítette ki a régebbi blues-stílusok előadása, hanem ezt kiegészítette a rockzenészek és hallgatóságuk által kedvelt bluesirányzattal, és olyan zenészeket szerződtetett, mint John Slaughter és Pete York (a Spencer Davis Group egykori tagja), akik boldogan játszottak a hosszú idő óta együtt dolgozó Halcox-szal, Ian Wheelerrel, Vic Pitt-tel és másokkal. A hetvenes években Barber mindinkább a mainstream zenére koncentrált, különös affinitása volt a Duke Ellington-stílusú együttesek zenéjéhez, és ekkor olyan vendégmuzsikusokkal turnézott, mint Russee Procope, Wild Bill Davis, Trummy Young és John Lewis. Ugyanakkor fenntartotta a jazz gyökereivel való kapcsolatát is, és - ezzel párhuzamosan - a kortárs blues-világgal is, és sokat turnézott a Take Me Back To New Orleans show műsorral, amelyben Mac “Dr John" Rebenneck volt az egyik közreműködő. Pozanosként Barber telt és zamatos soundjával és folyékony szólóival növelte ázsióját. Zenekarvezetőként és trendirányítóként egyike a legjelentősebbeknek a mai jazzszínpadon, mind nemzetközileg, mind brit viszonylatban. A kilencvenes évek elején zenekarvezetőként már az ötödik évtizedébe lépett, de mit sem vesztett lelkesedéséből, érdeklődéséből, és nem utolsósorban, hallgatóságából. (Jazz-zenészek Lexikona)

A számok:
01. Creole Song (2:54)
02. Lazy River (4:23)
03. New Orleans Hula (2:37)
04. Whitlin' Rufus (3:03)
05. 1919 Rag (2:38)
06. Wild Cat Blues (3:00)
07. Saratoga Shout (2:55)
08. Burgundy Street Blues (2:29)
09. Seven Of Hearts (2:44)
10. St. George's Rag (3:16)
11. Stevedore Stomp (3:49)
12. Phil's Late (3:01)
13. Ice Cream (3:32)
14. Down By The Riverside (3:38)
15. Tiger Rag (3:15)
16. Saratoga Swing (3:09)
17. Percious Lord Lead Me On? (3:14)