Kedd/Tuesday, 2016 Dec 06, 11:07:52
Az Ön belépési neve Guest | Csoport "Vendégek"Üdvözöllek Guest

Fordító / Translator
A honlap menüje
Műfajok/Categories
Belépés/Enter
Belépési név:
Jelszó:
Mini chat
Statisztika



Online összesen: 67
Vendég/Guests: 62
Tag/Users: 5
Altos , szexapó , fgmano , Kibic , Lopeta2


Ma itt jártak:
Levin, Kasu, KTib962, Schaula, kalmy, Fazék, fodori, vmiki66, stevehu03, gykrantz, roarrr, Laosz, Futyike, cernageza, fisglass, Mogorva, bokoristvan, NickVanGelder, Tibor43, boly, ZOSO1968, avakum, gp53, Marcipán, gabor1951, hoppika, nkelenyi, ap_small, szexapó, pety, hydroregia, [Teljes lista]
free counters
zenekucko.ucoz.com Webutation
Nyitólap » 2014 » Január/January » 5 » Syd Barrett - The Madcap Laughs (1970/1990) EMI Records
Syd Barrett - The Madcap Laughs (1970/1990) EMI Records
8:11:38
FLAC / 320 kb/s
Tracklist & download links in comments
Related Posts with Thumbnails
Kategória: Rock | Megtekintések száma: 883 | Hozzáadta: Levin
Hozzászólások összesen: 1
1  
Az 1001 Albums You Must Hear Before You Die (1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz) sorozat kétszáznegyedik lemeze.

Roger Keith 'Syd' Barrett (1946. január 6. – 2006. július 7.) kétségkívül a hatvanas évek második felének egyik legnagyobb hatású brit muzsikusa és popikonja volt, pedig csak alig néhány évet volt jelen a rock and roll cirkuszban. Olyan volt, mint az üstökös: nagy fénnyel és sebességgel érkezett, s mire az emberek eszméltek, már el is tűnt. Rengeteg emlékezetes koncertet és pár nagylemezre való különös hangvételű dalt hagyva maga után.
1965-ben Roger Watersszel, Rick Wrighttal és Nick Masonnel alapította meg első együttesét, melyet két szinte ismeretlen georgiai blueszenész, Pink Anderson és Floyd Council tiszteletére Pink Floyd Soundnak neveztek el, ez rövidült le később Pink Floydra. Kezdetben főként fekete rhythm and blues számokat nyomtak, de egyáltalán nem a megszokott formában. Ahogy Peter Jenner, későbbi menedzserük idézte fel az egyik Marquee-bulit: „a rhythm and blues és az elektronikus zajok keverékét játszották. Néha arra sem tudtam rájönni, hogy pontosan melyik hangszerből jöttek elő azok a fantasztikus zörejek. Nagyon bizarr zene volt, pont az, amit kerestem: egy elszállós, elektronikus popcsapat.”
„Srácok, ti túlszárnyalhatjátok a Beatlest is” - jelentette ki magabiztosan Jenner, és tanácsára a Pink Floyd a rhythm and blues standardek helyett Barrett-kompozícióit helyezte előtérbe.
Aztán 1968 elejére hirtelen megváltozott a londoni korhangulat. A virággyerekek felszívódtak, a klubok bezártak, a zenekarok tovább léptek. A pszichedelikus irányzat legeredetibb figurája, Syd Barrett pedig a szüntelen utazástól lassan teljesen elveszítette kapcsolatát a valósággal.
Ahogy emelkedett a zenekar népszerűsége, ő úgy ereszkedett egyre mélyebbre a kábítószerek birodalmába. Minél többen látták-hallották, annál visszahúzódóbb, befelé fordulóbb lett. S egyre elviselhetetlenebb és kiszámíthatatlanabb a többiek számára. Különösen a Pink Floyd 1967 végi első amerikai turnéján okozott ez gyakori nehézséget, Barrettet sokszor lehetetlen volt zeneileg kordában tartani a színpadon, máskor csak állt és nem csinált semmit, de az is előfordult, hogy meg sem jelent. Folyamatos „utazási” kedve állítólag nem mindig belülről fakadt, sokszor a környezetében, a rajta élősködő junky barátok nem engedték „leszállni”, de ez ennyi évtized távlatából már szinte mindegy. Ami tény: 1968 áprilisában, az A Saucerful of Secrets felvételei közben Barrettet kirúgták a társai, és helyét a korábban már többször besegítő, ugyancsak cambridge-i David Gilmour vette át.
Ezt követően az egyre magányosabb pszichedelikus popikon szólólemezekkel próbálkozott, de az 1968-69-ben rögzített, 1970 januárjában megjelent remek The Madcap Laughs után a felvételek már igen nehezen haladtak. Barrett sokszor meg sem jelent a megbeszélt időpontokban, gyakran nem a megfelelő dalokat játszotta, elfelejtette a szövegeket. Második, 1970 karácsonyára kiadott albuma állítólag egyedül David Gilmour kitartásának volt köszönhető. 1974 novemberében az EMI megpróbálkozott egy harmadik szólólemez felvételével is, de a mentálisan teljesen megroggyant Barrett végképp alkalmatlannak bizonyult erre: volt, hogy húrok nélküli gitárral érkezett a stúdióba; amikor pedig kiment a ház elé friss levegőt szívni, aznap általában már vissza sem jött.
Aztán Barrett teljesen visszavonult a popszakmából, szülővárosában, Cambridge-ben élt magányosan, s hiába reménykedtek sokan, soha többé nem tért vissza a rockszíntérre. Egykori zenésztársai több dalban (Shine On You Crazy Diamond, Wish You Were Here) állítottak emléket neki, koncertjeiken időnként eljátszották egy-egy dalát, sőt, Barrett összetéveszthetetlen üstöke a kivetítőkön is gyakorta felbukkant. (Jávorszky Béla cikkéből)

A zenészek: Syd Barrett - Guitar, Vocals; David Gilmour - Bass, Guitar; Roger Waters - Bass; Hugh Hopper - Bass; Mike Ratledge - Keyboards; Vic Seywell - Horn; John Wilson Drums; Robert Wyatt - Drums.

A számok:
1. Terrapin
2. No Good Trying
3. Love You
4. No Man's Land
5. Dark Globe
6. Here I Go
7. Octopus
8. Golden Hair
9. Long Gone
10. She Took a Long Cold Look
11. Feel
12. If It's in You
13. Late Night

Kód
http://tny.cz/85e5c10c

Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]