"Bár egy csupán feldolgozásokat tartalmazó lemez könnyen tűnhet egyszerű és olcsó marketingfogásnak, amivel remekül ki lehet tölteni a szerzői albumok közti időt, Bob Dylan esetében ennél jóval többről van szó. Önreflektív, nagyon érzékeny és érzelmileg gazdag módon kerülnek újrafelfedezésre ezek a sokszor elfeledett dalok, amik persze az amerikai néplélekhez sokkal közelebb állnak, mint hozzánk, de ha kellően figyelmesen hallgatjuk őket, könnyen megérinthetnek bárkit. A türelem viszont alapvető fontosságú az élvezetükhöz. Pár nappal ezelőtt még én is egy nagyon más jellegű kritikát terveztem írni: öregesnek, porosnak, lassúnak és megfáradtam éreztem a Fallen Angelst, és nem sok örömet találtam benne. Mondjuk, rossz módon is álltam neki, mert utazás közben, sietve hallgattam, ilyen módon pedig nagyon nem adja könnyen magát. Nem vagyok különösebben nagy audiofil, de ez a lemez kategóriákkal nagyszerűbb, ha egy tisztességes hangrendszerrel, vagy, ami még jobb, fejhallgatóval ismerkedünk vele. Így ugyanis jobban érvényesül az intimitása, és a hangszerek egyszerre szellős, de a teret gyönyörűen betöltő hangképe.

A dalok sorát Johnny Richards „Young at Heart”-ja nyitja meg, ami akár programadó tételként is funkcionálhat, mert való igaz, hogy sem a dalok, sem előadójuk nem mai csirke, és ha nem is aktuális vagy friss sem egyik sem másik, de az érzelmek szintjén mindenképpen örökifjúk tudnak maradni. Annak ellenére, hogy az itt szereplő örökzöldek az évtizedek alatt rájuk rakódott szirupba kövülve álltak már jó ideje, és ezért Dylannek és zenekarának egészen az alapokig kellett visszafejteniük őket, hogy lecsupaszított valójukban újra megmutathassák szépségüket. És valóban, a minimalista hangszerelésnek és a pátosz mellőzésének hála kortalanok tudnak lenni ismét, és ugyanúgy megállják a helyüket 2016-ban, mint ötven évvel ezelőtt, vagy majd ötven év múlva. Bár a dalcsokor elsődleges szervező eleme Frank Sinatra, aki a „Skylark” kivételével mindegyik slágert elénekelte karrierje során, de ezen kívül sok hasonlóság nem mutatkozik az öreg kékszemű és Dylan között. Az interpretáció stílusa értelemszerűen különböző, de ennek ellenére Dylan hangilag is nagyon szépen helyt áll: megkopott, néha károgós orgánuma képes simogatni, és bele is simul a hangszeres szövetbe, sőt, tökéletesen kiegészíti azt.
De nem is ez a lényeg, hanem a hangulat, ami maximálisan legitimizálja ennek az albumnak (és közvetlen elődjének) az elkészítését. Dylan ugyanis az eredeti dalok szentimentalizmusát a visszájára fordítva úgy mondja fel a Nagy Amerikai Daloskönyvet, hogy ironikus módon a slágerek épp az ellenkező hatást érik el, mint amit megszokhattunk volna tőlük. A melankóliából így lesz édes-bús felszabadulás, a perzselő szenvedélyből pedig kihunyófélben lévő megszokás. Nekem a legnagyobb kedvenceim az „All the Way” és a „Melancholy Mood” voltak, előbbi azért, mert talán itt érzem egyedül az irónia hiányát – ez valóban nem több egy nagyon tiszta, őszinte szerelmes dalnál, és jól esik néha ilyet is hallgatni –, utóbbi pedig a hangszerelés nyújtotta akusztikai élmény és a már említett feszítő erejű hangulati kettősség miatt (a rövidke gitárszóló is tökéletes, meg úgy maga a dal is, ahogy van, mehetne a kalendáriumba).

Nem kell tehát megijedni az elsőre kissé „papás” tempótól, itt semmi nem az, aminek látszik vagy hallatszik, de bőven megéri a befektetett időt." (Kökény Pali, ekultura.hu)

A dalok:
1.Young at Heart
2.Maybe You’ll Be There
3.Polka Dots and Moonbeams
4.All the Way
5.Skylark
6.Nevertheless
7.All or Nothing at All
8.On a Little Street in Singapore
9.It Had to Be You
10.Melancholy Mood
11.That Old Black Magic
12.Come Rain or Come Shine

A zenészek:
Bob Dylan - ének
Charlie Sexton - gitár
Stu Kimball - gitár
Dean Parks - gitár
Donnie Herron - steel gitár, brácsa
Tony Garnier - basszusgitár
George Recile - dobok