Nem mindenben, és nem feltétlenül értek egyet Csengery Kristóf vitriolba mártott tollal írt
cikkében foglaltakkal:
"Tudja az olvasó, ki volt Franz Clement (1780–1842)? Elszántabb zenerajongók emlékeznek a nevére. Hegedűművész, Ludwig van Beethoven (1770–1827) kortársa, a Theater an der Wien hangversenymestere – ő mutatta be 1806. december 23-án a bécsi klasszika meghatározó mesterének Hegedűversenyét. Nos, folytatja magában az olvasó, akkor ez a muzsikus nem lehetett akárki, hiszen a sors a zenetörténet egyik legjelentősebb versenyművének első előadását bízta rá, egy olyan darab megszólaltatását, amely a humánumot szimbolizáló, önmagán túlmutató alkotásként vonult be a kollektív emlékezetbe. Sajnos mégsem valószínű, hogy Clement méltó lett volna Beethoven koncertjéhez. Olyan muzsikusról van szó ugyanis, aki nem röstellt ugyanezen az estén egy saját kompozíciót is elővezetni Változatok megfordított hegedűre címmel, más szóval egy cirkuszi bohóckodást Beethoven remekének társaságában. Vajon mit érthetett meg Beethoven Hegedűversenyének szellemiségéből, a nyitótétel és a Larghetto éteri üzenetéből, a vadászrondó méltóságtól áthatott derűjéből, ha képes volt e mű után szégyenérzet nélkül előhozakodni a saját zenebohóci mutatványával?
Miért említem mindezt? A kiábrándítás szándékával? Hogy együtt sopánkodhassunk az olvasóval: szegény Beethovennek ez jutott? Ellenkezőleg: megnyugtatásul. Az alábbi bekezdések egy jelenségről szólnak, arról a tapasztalatról, amelyet az utóbbi években szerezhettünk, s amely szerint mai napság a komolyzene világában is teret nyer a Változatok megfordított hegedűre színvonala és szelleme, a manipulatív show business, melynek képviselői nem igazi teljesítménnyel, hanem külsőséges, hatásvadász eszközökkel, zenén kívüli trükkök felvonultatásával igyekeznek sikert aratni – nem is eredménytelenül. Franz Clement alakját azért idéztem fel, nehogy valaki azt higygye, a jelenség új keletű. Nem, a talmi ügyeskedés felbukkant már a korábbi századokban is: mindig akadtak kóklerok, magukat művésznek felstilizáló bohócok – és a közönség jelentős része régen is, ma is bedőlt és bedől nekik. Hajdan Franz Clement adta elő változatait, mai leszármazottjait úgy hívják: Vanessa Mae, Nigel Kennedy, Gilles Apap.
Vagy úgy, hogy David Garrett. Ő is hegedűs, mint az említettek. Egy újabb sütetű sztár, akit Guinness-rekorddal reklámoznak: ő „a világ leggyorsabb és legszebb hegedűse”. Egy alkalommal 66 másodperc alatt játszotta el Rimszkij-Korszakov Dongóját, s ezzel állítólag bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Tanulóévei alatt fotómodellként egészítette ki keresetét, s koncertjein a külső megjelenés mindmáig döntő tényezőnek számít: a hajviselet, a borosta, a tetoválás, a halálfejes pecsétgyűrű, a vadnyugati csizma és a hóbortos kalap, a popsztárokhoz illő sok „dögös cucc”, a szakadt farmer, a szépfiúknak való bársonyöltöny vagy a bőrszerkó, amelyekben fellép – ezek mind fontosabbak, mint a zene.
Ami azt illeti, indulása nem feltétlenül ezt a jövőt jósolta – mint ahogyan más félresiklott klasszikus zenei tehetségeké sem mindig, például a mára pojácává devalválódott Nigel Kennedyé. Kennedyt gyermekkorában Yehudi Menuhin pártfogolta, David Garrett pedig, aki 1980-ban Aachenben még David Bongartzként látta meg a napvilágot egy amerikai prímabalerina és egy német ügyvéd gyermekeként, a szó legigazibb értelmében csodagyerek volt: négyévesen kezdett hegedülni, ötévesen versenyt nyert, nyolcévesen koncertezett, tizenegy évesen Richard von Weizsäcker jóvoltából hozzájutott egy Stradivarihoz. Tizenkét évesen kezdett vele foglalkozni a híres szólista és pedagógus, Ida Haendel: David ettől kezdve gyakran utazott Londonba, illetve Európa különféle városaiba, hogy mesterével találkozhasson. Tizenhét évesen a londoni Royal College of Music növendéke lett, innen azonban eltanácsolták, mert nem gyakorolt eleget. Ennek ellenére nem hagyott fel az intézményes keretek között való tanulással: 1999-ben New Yorkba utazott, hogy a Juilliard School of Music növendékeként Itzhak Perlman egyik legelső tanítványa legyen."
