"Ez a lemez kisebbfajta meglepetést okozott, amikor előkerült a szerkesztőségi postából, hiszen ez a cím nem szerepelt a kívánságlistánkon, így kezdetben mindenki adminisztratív tévedésre gondolt. Persze kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Sőt…
Ennek ellenére napokig kerülgettem a CD-t, várva az ihletett pillanatot, amikor végre átadhatom magam a megismerés varázslatának – aztán persze szokás szerint borult minden, így elsőként egy vidéki autóút során szólalt meg el Cigala lemeze.
Sajnos a technikai feltételek nem tették lehetővé az alapos élvezkedést, annyi derült ki csupán, hogy egy flamenco énekes lemezéről van szó, aki bizony érdeklődik a latin zene iránt.
Merthogy a negyedik számot (Dos Gardenias) a Buena Vista Social Club filmzenéjéről ismerem, és azóta megunhatatlan kedvencem Ibrahim Ferrer előadásában. De bevallom, csak a kezdő sorokat tudtam Diego el Cigalával együtt énekelni, utána elállt a szavam.
Merthogy ugye Ferrer egy kényelmes, meghitt bolerót prezentált, az ő hangjával ez a szerelmi vallomás leginkább egy késő esti szerenádnak felel meg, vagy egy táncos rendezvényen az egymáshoz simuló párok csendes hullámzásához ad aláfestést.
Cigala azonban nem az öregedő szerető érzéseit közvetíti felénk, hanem a középkorú férfi érzelemtől vibráló szenvedélyét, amit szaggatott ritmusokkal kísérnek a muzsikusok.
Mindenkit kérek, ne háttérzeneként kezdje az ismerkedést a Dos lágrimas lemezzel, mivel ez sokkal rafináltabban hangszerelt és kevert, és magától nem fedi fel minden szépségét, hanem igenis megköveteli a ráfordított időt.
Van itt mindenféle muzsika, bolero, jazz, tango, flamenco és bizonyára más is, de azokat már nem ismertem fel. Meg némi olasz, valamint afrikai.
De nem is ez a lényeg, hanem az a változatosság, amiben egyetlen állandó van csupán: Diego érzelemdús hangja, ami alatt ezúttal nem a latin-pop sztárjainak megszólalását értem, hanem a flamenco jellegzetes énekstílusát.
Az meg már ugye alapban érdekesen hangzik, hogy a flamenco, ami maga is többféle kultúra zenéjéből formálódott ki, kubai ritmusokkal ötvöződik. Mindez olyan természetességgel, hogy jogos a kérdés, eddig ez miért nem jutott senkinek sem az eszébe.
Mondjuk az is igaz, ehhez a teljesítményhez szükség van olyan profi zenészekre, mint akik Diego-t kísérik. Legjobb példa erre mondjuk a „Día Que Nací Yo”, ahol legjobban sikerül a trópusi hangulatot megteremteni, köszönhetően az ütősöknek és a trombitásnak.
Diego Jiménez Salazar (akit „El Cigala”-nak vagyis „a homárnak” becéznek) mint később megtudtam, évekkel korábban már készített hasonló felfogású lemezt (Lagrimas Negras), a kubai Bebo Valdés zongoristával.
Nem ragozom tovább, ez egy különleges lemez: egyszerre tiszta és underground, világzene és személyes vallomás. Úgy latin, hogy közben valahogy megmarad andalúznak. Hallgatása közben egyértelművé válik: flamenco létezik Paco De Lucia lemezein kívül is." (Galgóczi Tamás, ekultura.hu)
Kedves
OneWay köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet erre a remek lemezre!
