Ella Fitzgerald (1917-1996) a Virginia államban levő Newport Newsban született. Atyja halálát követően édesanyja New Yorkba vitte, ahol az iskolai énekkarban énekelt, már korán ígéretes tehetségnek mutatkozott, ám inkább táncolni akart. Krónikus lámpaláza azonban ellentmondott annak, hogy táncos szórakoztató lehessen. Azután táncosként benevezett egy versenyre, ahol úgy lemerevedett, hogy el kellett döntenie: vagy énekel, vagy lemegy a színpadról. Énekelt. Váratlan sikere arra ösztönözte, hogy más tehetségkutató versenyeken is elinduljon, és gyakran nyert is. A csúcsot az jelentette, amikor a Harlem Operában énekelt, ahol sok fontos ember hallgatta meg. Később sokan azt állították, hogy már korábban felfedezték őt, de akik a legnagyobb támogatást nyújtották a profi énekessé váláshoz a Fletcher Henderson zenekarban, azok Benny Carter és John Hammond voltak. Ezek a korai erőfeszítések sikertelenek maradtak, így Ella folytatta a szereplését a tehetségkutató műsorokban. A harlemi Apollo Theaterben való fellépés, ahol nyert, az egyik legjelentősebb mérföldkő volt az életében. Ott hallotta őt Bardu Ali, aki a Chick Webb Band frontembere volt a Savoy Ballroomban. Később, amikor Webb zenekara fellépett az Apollóban, Ali rábeszélte Webbet, hogy hallgassa meg az énekesnőt.
Webb felvette, először zsebből fizette, és az itteni közönség előtt nagyon gyorsan ő vált a banda fő attrakciójává. Sok lemezfelvételt készített Webb-bel, Teddy Wilson kisegyüttesével, az Ink Spotsszal és Benny Goodmannel, meg másokkal is. Webb-bel készült slágerei a ,Sing Me A Swing Song", az “Oh, Yes, Take Another Guess", a ,,The Dipsy Doodle", az “If Dreams Come True", az “A-Tisket, ATasket" (amelynek részben ő írta a szövegét), az “F.D.R. Jones" és az “Undecided" voltak. Webb halála után 1939-ben a zenekar névleges vezetője lett, és 1942-ig meg is tartotta ezt a pozícióját. Fitzgerald ekkor kezdte el szólópályafutását, számos populáris dalt énekelt lemezre, néha más művészekkel együtt. A negyvenes évek végén Norman Granzcel szerződve dolgozott. Granz mesteri előrelátásának eredménye volt, hogy Fitzgerald Amerika egyik vezető énekese lett. Minden bizonnyal ő volt a legnépszerűbb jazzénekes a nem jazzrajongó közönség körében. A repertoár gondos megválasztásával ő lett a Great American Popular Song Book legjobb női előadója, Granzcel közösen dolgozott a “songbook" sorozatokon, lemezre vette Amerika vezető dalszerzőinek műveit és sokfelé turnézott a jazz At The Philharmonickal.
Ella széles skálán énekelt, ám hangja pályája nagy részén megőrizte fiatalos, könnyed csengését. Friss és vonzó jelleget adott az énekelt anyag nagy részének, különösen a "scat" éneklésben. A blueshoz kevésbé illett a hangja, és ezért azt igen bölcsen lehetőleg elkerülte. Korai munkásságában megfigyelhető Connee Boswell zenei hatása. Jazzénekesként Fitzgerald elegánsan swingelő előadó, teljesítményéhez hozzájárultak az olyan kísérők is, mint Ray Brown, akinek egy ideig a felesége is volt (van egy örökbe fogadott fiuk is, Ray Brown Jr., dobos), Joe Pass és Tommy Flanagan. A Louis Armstronggal készített felvételeik rámutattak elképzeléseik különbözőségére, arra, hogy egy énekes számára mindig másodlagos fontosságú az alapanyag, mert az improvizáció a lényeges. Összes jazzmunkája irigylésre méltóan magas színvonalú, ám a populáris dalok énekeseként Fitzgerald jelentősége és befolyása még mélyrehatóbb. Az alapanyag iránti tisztelete, amely a “songbook" sorozatban jól megmutatkozik, segített kivívni és megtartani a helyét az általa választott terület legjobb énekeseként. Megromlott egészsége következtében a nyolcvanas évek közepén lendületes pályafutása megtorpant, bár 1990-es brit fellépésekor az eksztatikus hallgatóság igen j61 fogadta. Legismertebb férfi partnere Frank Sinatra volt, és mivel mindkét művész pályafutása végén jár, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés a harmincas és a negyvenes évek nagy és népszerű slágereinek sorsát illetően. Bár sok kitűnő előadóművészt találunk a kilencvenes évek elején, és közülük sokakra nagy hatást tett Fitzgerald művészete, mégis nehéz találni akár egy olyan énekest, aki átvehetné Fitzgerald helyét az előrelátható jövőben. Ez a megállapítás nem egyszerű nosztalgiázáson alapszik, hanem inkább azon a tudatos meggondoláson, hogy azok a körülmények, amelyek Amerika első számú női énekesévé tették Fitzgeraldot, többé nem léteznek. Ezért nagyon valószínűtlen, hogy még egyszer olyan énekesnőt láthatunk vagy hallhatunk, mint ő. (Jazz-zenészek Lexikona)
