"Az IF zenekar azért volt érdekes, mert… Két szaxofonost egyesített egy rockbandában. A progresszív rock műfaján belül tulajdonképpen jazzrockot játszott. A zenekarvezető, Dick Morrissey gyakran fuvolázott is. Az igényes szólók dacára ízig-vérig dalközpontú, vokális szerzeményeket jegyzett. Hogy ezekből mára jóformán semmit nem tudunk? Nem feltétlenül az ő hibájuk.
1969-ben alakultak, Angliában, a következő felállásban: Dick Morrissey - tenor szaxofon, fuvola, Dave Quincy – alt szaxofon, Daryl Runswick - basszusgitár, Terry Smith - gitár, Lionel Grigson - billentyűsök, Spike Wells - dob, és J.W. Hodkinson - ének.
Kezdetben úgy szóltak, mint a korai Genesis, köszönhetően Hodkinson és Gabriel hasonló énekstílusának, de zeneileg sokkal kidolgozottabb, veretesebb volt az IF. Rendhagyó módon egy jazz-zenész alapította, aki korábban saját neve alatt már lemezeket készített (Dick Morrissey Quartet), aztán a hetvenes évekre fazon és stílusváltás következtében hamarosan mint egy rockbanda vezetőjeként vált ismertté. Morrissey irányításával sorra készültek a ma már klasszikusnak számító IF lemezek, szám szerint nyolc. Nekem a fantáziadús címekkel ellátott 1., 2 . 3. és 4. lemezek tetszenek leginkább, mégpedig ebben a sorrendben. Az első mindenképpen a legjobb. Nehéz kiemelni bárkit is, a gitár, orgona, fúvósok minden-minden gyönyörűen, kimunkáltan, mégis nyersen szól, talán az énekes orgánuma nem volt igazán erős ezekhez a témákhoz. Énekelt ő becsülettel, de kicsit mintha le is keverték volna a hangját, ami kicsit mintha már alapból színtelen lett volna. Nem ront ez a műélvezeten, csak amolyan mellékzönge. Elsősorban a szép szaxofon-és fuvolaszólók miatt veszem elő ezeket az anyagokat, pedig gitáros- vagy dobos füllel hallgatva is megállják a helyüket, még ma is, amikor is a stúdiótechnika fényévekre van a hetvenes évektől. Dobosoknak az I Couldn’t Write c. tételt ajánlom, komoly teljesítményt mutat fel Wells úr a bőrökön.
Az első két lemez ugyanabban az évben (1970) jött ki, hasonló is a hangzás, a dalok simán felfértek volna egy duplára, főleg, hogy rövidke mindkét lemez. A harmadik a kiváló Fibonacci’s Number című tétellel nyit, ami elsősorban fuvolás gyöngyszem, de az orgona, vagy basszusvonalra is oda kell fülelni, mit is ragozzam tovább, komoly zene, felnőtt embereknek. A végére hagytam a legmeglepőbb furcsaságot ezzel a zenekarral kapcsolatban, mert azt még egy-egy megátalkodott fanatikus be tudja mérni, mi is volt az IF, még azt is tudogatják, hogy Morrissey alapította, aki szaxofonozott és fuvolázott, és vezette a zenekart, stb… de azt nem sokan tudják, hogy a számok közel 75%-át Dave Quincy írta, a másodszaxofonos. Ez pedig azért érdekes, mert ott van a fickó a bandában, övé a második szaxi Morrissey után, de amúgy szerényen, a háttérbe húzódva szerepel, miközben pont a banda lényegét neki köszönhetjük! Az ilyen alázatos, csendes, szorgalmas muzsikusok ma is ritkaságszámba mennek!" (Zömbik József)
Negyedik albumuk Amerikában Waterfall címen jelent meg, mivel azonban nem mindenben egyezik meg az If 4-gyel, azzal a lemezzel külön is foglalkozunk.

A számok:
1. Sector 17 (Quincy)
2. The Light Still Shines (Quincy/Humphrey)
3. You in Your Small Corner (Quincy/Humphrey)
4. Waterfall (D. Morrissey/B. Morrissey)
5. Throw Myself to the Wind (D. Morrissey/B. Morrissey)
6. Svenska Soma (Jonsson-Smith)