Keith Jarrett (zongora) és Charlie Haden (nagybőgő) 2007-ben, a Hadenről készülő dokumentumfilm alatt informálisan játszottak egy kicsit, aminek hatására a régre visszanyúló
zenei kapcsolatukat Jarrett tovább kívánta élesztgetni. Ezért még abban az évben négy napra meghívta az otthonába Hadent, hogy barátságukat újabb, duóban rögzített felvételek formájába öntsék. Az így létrejövő alkotások egészen intim hangképek, igazi ajándékok mindenki számára,
akik örömüket lelik két legenda újbóli találkozásának dallamaiban. Jarrett egy nem éppen a legjobb állapotban lévő, régi, amerikai Steinway-en zongorázik, amelynek meleg hangja tökéletesen fonja körbe Haden lágy tónusú, roppant melodikus játékát, aki, ahogyan azt Ornette
Coleman egyszer találóan megfogalmazta, „a zenét játszza, nem az alapokat”. Ennek a találkozásnak az első gyümölcse lett a Jasmine (ECM, 2010), amelynek programját mi más alkothatta volna, mint a Great American Songbook-ból származó standardek egy csokra.
A felvételekből áradó nyugalom és kiegyensúlyozottság leginkább a tíz évvel korábban, szintén az otthoni stúdióban, de egy Hamburg Steinway zongorán készült szólókorong hangulatára emlékeztetnek (The Melody at Night, with You, ECM 1998), mindazonáltal Haden édeskés szólamvezetése hallhatóan pozitívabb hangulatot vont Jarrett köré, és kettőjük összhangja egy
rendkívül elegáns és szeretetreméltó lemezt eredményezett.Ahogyan a most megjelenő Last Dance-ből kiderül, korántsem az összes kiválóan sikerült felvétel jelent meg azonnal, hanem a négy nap bőségesen elég volt ennek a két óriásnak arra is, hogy a duó projekt körét olyan klasszikus szerzeményekkel is kibővítsék, mint Thelonius Monk „’Round Midnight” vagy Bud Powell „Dance Of The Infidels” című kompozíciói. Mindazonáltal a szerelmes dalok állnak ennek a
gyűjteménynek az előterében, mint a „My Old Flame”, a „My Ship” vagy éppen az „It Might As Well Be Spring”, az „Everything Happens To Me” vagy az „Every Time We Say Goodbye”.
Ha azt gondolnák, hogy a „Where Can I Go Without You” és a „Goodbye” két, már korábban megjelent felvétele csak töltelék a közel nyolcvanpercnyi hosszúságú albumon (még akkor is, ha alternatív változatok), csak egyet tehetnek: hasonlítsák össze őket. Bár hangzásukban valóban nagyon hasonlóak, akárcsak a két album, az improvizációk mindkét esetben egyediek, és a művészek már ismert kreatív géniuszáról árulkodnak, ismételten és szűnni nem akaróan. Arra fognak rájönni, hogy egyszerűen nem tehetnek mást, mint hogy szeressék mindegyik változatot és természetesen mindkét korongot. (Németh Attila, ekultura.hu)

Mivel Charlie Haden (1937-2014) a múlt héten pénteken elhunyt, e lemez valóban az utolsó tánc volt.

Kedves Gykrantz, köszönjük!

A lemezen elhangzó számok listája:
1. My Old Flame (Johnston/Coslow)
2. My Ship (Weill/Gerschwin)
3. ’Round Midnight (Monk/Williams)
4. Dance of the Infidels (Powell)
5. It Might As Well Be Spring ( Rodgers/Hammerstein II)
6. Everything Happens To Me (Adair/Dennis)
7. Where Can I Go Without You (Young/Lee)
8. Every Tie We Say Goodbye (Porter)
9. Goodbye (Jenkins)

Előadók:
Keith Jarrett – zongora
Charlie Haden – nagybőgő


Sajnálom, hogy Charlie Haden nincs már az élők sorában. Rettegek a gondolattól, hogy régi kedvenceim sorra közelítik ezt az elkerülhetetlen sorsfordulót (Keith Jarrett sem fiatal már, de például Ian Anderson felől is régen hallottam hírt).

A magam részéről Jarett zenéi között a lírai hangzás áll a legközelebb hozzám, és ehhez kiváló társ volt mindig Charlie Haden (és természetesen Gary Peacock).

Bocsi, de mi a kód? Üdv.