" Hogyan is írhat hozzám hasonló földi (gyarló) halandó bármit is egy olyan művészeti alkotásról a - botorság kockázata nélkül – amely Michelangelo Dávidjához hasonlatosan kiállta a hosszú évek, évtizedek próbáját és még manapság is ezrek zarándokolnak, hogy tiszteletüket tegyék a produktum előtt és magukba zárják a felejthetetlen élményt. Hiszen ez a 33 évvel ezelőtti (Krisztusi kor) korong még ma is a lemezboltok polcán van és még ma is újabb és újabb fertőző kórban szenvedő gyűjtő emeli kosarába, holott néhány mega-giga sztárnak kikiáltott egyslágeres előadó pár hónap próbáját sem állta ki. Nos, vegyük kultikus tisztelettel remegő kezünkbe a plasztikba zárt korongocskát és vizsgáljuk meg alaposabban. Habár nem látszik de a lézeres adathordozókba zárt dallamok még abból az időkből származnak, amikor a slágerlistákat olyan nevek uralták, mint a Led Zeppelin, Emerson, Lake & Palmer, Yes, Pink Floyd. Ja, kérem bármilyen hihetetlen de volt még idő, amikor még trendy volt ismerni Muszorgszkij nevét, ha másért nem is, de azért mert az isteni Emerson orgonát billegtetve azon nyomta az Egy kiállítás képeit (Istenem, de öreg vagyok!)
A lemezborítóba illesztett fotó tanúsága szerint 1971 december 18.-án Angliában a 15 legjobban eladott lemezek listájának 3. helyére ugrott a King Crimson Islands című lemeze, anélkül, hogy akár előző héten rajta lett volna. Szóval ezt akkor nagyon szerették. Hogy miért? Nem tudom mások miért szerették, de azt tudom, hogy én miért szeretem, s talán ha leírom, akkor ti is kedvet kaptok hozzá.
Egy kis túlzással a lemez 44 perc hosszú. Egy filmnek rövid, bármilyen szépen is varázsol képeket elénk, orgazmusnak hosszú, de talán nem rokkanunk bele a gyönyörbe. A kor követelményeinek megfelelően egy koncepciózus művet élhetünk át, aminek van eleje és vége, van bevezetés, van fokozás, van csúcspont és van csodálatos befejezés, szóval nagyon egyben van. Az első tételünk a Formentera Lady. Igazi sejtelmes indítás apró vonós, fúvós, billentyűs sziporkákkal, amely gyönyörű dallamot bont, majd énekhang kényeztet minket, s valami egzotikus ritmus lágy hullámra ültet fel minket. Bár a kompozíció több mint 10 perces, jó Frippes szokás szerint jó ha 5 percet kapunk arra, hogy felüljünk a lágy hullámokra, s máris elindul velünk valami érdekes szellemvasút szerű jelenség, amely kísérteties szaxofon hanggal és vokállal kísért bizonytalanságba taszajtja a nagyérdeműt. A szőr áll a hátunkon, izmaink megfeszülnek, s várjuk, hogy mi is sül ki ebből. Hát itt is van, A Sailor’s tale. Fripp instrumentális festménye, ami merészen játszik a kellemes és néha kellemetlennek tetsző hangokkal. A pergő zaklatott cin, a bénító szaxofon feszült harmóniát teremt jó két és fél percen át, aztán jön az metronómszerű dobbal kísért zaklatott gitár, amitől az ember úgy érzi, hogy eljött a perce. Talán még levegőt is elfelejt venni az elámult, elgyengült hallgató. S ebből a szorításból nem is enged ki a nóta, sőt tán még fokozódik is pár percig, majd csak a vége előtt egy perccel számíthatunk kegyelemre. S miután pulzusunk csillapodna a The letters című tétel csendül fel szomorú dallamvezetéssel, persze innen sem hiányzik az idegeinket pattanásig feszítő fúvós belépő és némi disszonáns őrület. A Ladies of the road egyfajta folytatása az előző tételnek, néhol megspékelve a jóval később kivirágzó Queen többszólamú vokáljaira emlékeztető beütésekkel. A már ismert erőszakos szaxofon és zaklatott dob és gitár. Rettenetesen jó. Rettenetesen feszült, ahol a zene tényleg kifeszíti hallgatóját. De ezután eljön az, amit minden kitartó, kiváló fantáziát birtokló szenzitív műértő megérdemel. Az utolsó egység a Songs of the Gulls instumentális kétségbeejtő szépségű futamai csak megágyaznak a címadó záróakkordnak, az Islands-nak. S itt van az a zenei tétel, amiért érdemes fület hordanunk, s megköszönni a mindenhatónak, hogy hallást adott nekünk. Amit hallunk arra kár vesztegetni a szót, nem is írható le. Amit hallunk az nem rock, az nem jazz az talán nem is zene, nem valami bekategorizálható dolog. Ami hallunk az az élet, az elmúlás, a vágy vagy a franc tudja micsoda, de csoda.
S egy érdekesség a végére. Az utolsó taktus elhalkulása után több mint 2 perc csönd. Majd studiózaj, a muzsikusok beszélgetnek, széket tologatnak, pengetnek, hangolnak. Máig nem értem, hogyan kerülhetett fel a korongra ez a rész, de az biztos, ha ez nem lenne, akkor nem tudom mi ébresztené fel az áhítatos hallgatót.
Szóval mai értelembe véve, ez nem egy korszerű zene. Nem tudom mely zenei trend vagy stílus rajongója az, aki megmerítkezhetne a harmóniáiba, hiszen ilyen stílus talán nincs is manapság. Talán az After Crying hallgatói számára lenne természetes, de hát ez nem véletlen, hiszen ők is ezen nevelkedtek.
Ezt a lemezt nem elég egyszer meghallgatni, sőt talán még az ötödik után sem lesz gyöngyszem belőle. Én már 20 éve ismerem és azóta is az újdonság erejével hat." - írta tíz évvel ezelőtt White Russian a passzio.hu-n.
Kedves Gykrantz, köszönjük a lemezt!
A zenészek: Robert Fripp – guitar, mellotron, Peter's pedal harmonium, sundry implements; Boz Burrell – bass guitar, lead vocals, choreography; Mel Collins – saxophones, flute, bass flute, backing vocals; Ian Wallace – drums, percussion, backing vocals; Peter Sinfield – words, sounds and visions + Paulina Lucas – soprano vocals; Keith Tippett – piano; Robin Miller – oboe; Mark Charig – cornet; Harry Miller – double bass; Uncredited musicians – strings on "Prelude: Song of the Gulls" and "Islands" (hidden track at the end)
A számok: 1. "Formentera Lady" 10:18 2. "Sailor's Tale" (instrumental) (Fripp) 7:29 3. "The Letters" 4. "Ladies of the Road" 5:31 5. "Prelude: Song of the Gulls" (instrumental) (Fripp) 4:14 6. "Islands" 11:51
