A 2009 Október 20-i bejegyzés frissítése.

A múltban készült, de jövõben játszódó sci-fik egyik igazi bája mindig az évszámok viszonyításában alakul ki, nevezetesen, hogy a köztes intervallumban mi épp melyikhez vagyunk közelebb. Ridley Scott "Szárnyas fejvadász" címû, klasszikusnak tekinthetõ fantasztikus filmje 1982-ben készült, s 2019-ben játszódik.
Ilyen megközelítésben megnyugtat, hogy pillanatnyilag kevésbé jósolható olyan technikai káosz 2019-re, mint amellyel Philip K. Dick (többek között a "Total Recall - Az emlékmás" és a "Különvélemény" alapjául szolgáló novellák írójának) víziójában találkozhatunk, bár mondanivalóját tekintve még mindig aktuális erkölcsi kérdéseket vet fel a robotok fejlõdésével kapcsolatban, s - nagy szavak ugyan, de - alapvetõen az élet értelmét illetõen. Mi történik akkor, ha az ember által alkotott replikánsok fejlettségi szintje túlszárnyalja teremtõjükét? Mi történik, ha fellépnek létük korlátozottsága ellen? A történet szerint az ember szembeszáll saját teremtményével (szinte saját magával), s éppen ezen erkölcsi bukás zseniális bemutatása miatt válik a "Szárnyas fejvadász" filmtörténeti klasszikussá. A szinte kortalannak számító látvány, a sötét, mégis elképesztõ hangulatú helyszínek, valamint speciális effektek mellett a film nagy erõsségei közé tartozik még Rutger Hauer õrült alakítása is, aki ezzel a filmmel tette le névjegyét Hollywoodban.
Scott három évvel a szintén alapfilmnek tekinthetõ "A nyolcadik utas: a Halál" után merész lépést tett: filmjéhez az akkor pályája csúcsán lévõ görög szintetizátormágust, Vangelist csábította zeneszerzõnek, aki sikeres szólóalbumain túl épp abban az évben kapta meg a "Tûzszekerek" címû film fõcímdaláért járó aranyszobrocskát - nem mellékesen egyébként körülbelül innentõl kezdve foglalkozott az Akadémia a betétdalok díjazásával is. 1982-ben a szintetizátor és a filmek kapcsolata még igencsak gyerekcipõben járt, és mind a mai napig igen sok kritikus fogadja negatívan az elektronikus score-okat. Talán ez lehet az oka, hogy a nevesebb, filmzenékkel foglalkozó oldalak többsége mellõzi a "Blade Runner" ismertetését, bár igaz, ami igaz: a fõként lassú, meditatív tételek, és hosszan elnyújtott szintis szõnyegek kétségkívül nem számítanak annyira izgalmas zenei élménynek, mint akár a "Star Wars"-filmek sokszínû zenekari aláfestései, akár Jerry Goldsmith kortárs-klasszikus "Alien"-zenéje.
A "Blade Runner" hivatalos megjelenésére több, mint egy évtizedet kellett várni a film bemutatója után, mert bár 1982-ben egy kis német kiadó piacra dobott korlátozott példányszámban egy nyolc trackbõl álló, átdolgozott verziót, ez a film 1994-es rendezõi változatának megjelenéséig szinte elérhetetlen volt (mellesleg az igazi Vangelis-rajongókat cseppet sem érdekelte a mester mûveinek megkérdõjelezhetõ minõségû átirata). Ekkor Scott és Vangelis, talán a két évvel korábbi, az "1492 - A Paradicsom meghódítása" során létrejött újabb kollaboráció (és fõleg annak abszolút sikeres, rádiók által is elõszeretettel játszott fõtémája) révén végre megteremtették a lehetõségét egy bõvebb filmzenealbum kiadásának, s az Atlantic Records gondozásában megjelent a mai napig könnyen beszerezhetõ, szûk egyórányi, 12 trackes változat, melyhez a zeneszerzõ zömével az 1982-es felvételeit használta fel, és ahol kellett, ott egy-két helyen módosított is a hangzáson. A végeredményt illetõen egy ragyogó mû született, és leszámítva egy-két késõbbi kiváló követõjét (Mark Ishamtõl a "The Hitcher", Cliff Martinez "Solaris"-a, vagy David Julyan "Memento"-ja), azóta is egyedülálló és szinte utánozhatatlan az elektronikus filmzenék egyébként csak ritkán elismert mezõnyében. (Tihanyi Attila, filmzene.net)

1. Main Titles (3:42)
2. Blush Response (5:47)
3. Wait For Me (5:27)
4. Rachel's Song (4:46)
5. Love Theme (4:56)
6. One More Kiss, Dear (3:58)
7. Blade Runner Blues (8:53)
8. Memories of Green (5:05)
9. Tales of the Future (4:46)
10. Damask Rose (2:32)
11. Blade Runner (End Titles) (4:40)
12. Tears in Rain (3:00)