Bár mostanában nem a gitáros alkotói ambícióiról kaptunk híreket, hanem aggasztó egészségi állapotáról, azért a terveknek megfelelően megérkezett az új stúdióalbum. Méghozzá egy évvel a legutóbb megjelent ’Luther’s Blues’ után, ahol az általa nagyon tisztelt, tragikusan elhunyt Luther Allison szerzeményeit játssza Trout. Ha valakinek tetszett a 2012-ben megjelent ’Blues For The Modern Daze’, akkor valami hasonlóra számíthat itt is. Személy szerint egy kicsivel visszafogottabbnak érzem az aktuális produkciót, mint a két évvel ezelőtti kiváló korongot, de azért ez is nagyot üt.

Sokat gondolkodtam, miért ennyire harapós, az ember elevenjébe vágó Walter Trout blues zenéje, és talán rájöttem a titok nyitjára: játékában nem rest hard rock elemeket alkalmazni, persze csak színezéknek, mert – ehhez nem fér kétség – ő korunk egyik legjobb bluesjátékosa, még akkor is, ha ezt sokan nem tudják. Ez az a bizonyos hard rock színezék az, ami miatt egyik híres követője, Joe Bonamassa is oly karakteresen képviseli a műfajt.
Természetesen ez a fájdalom lemeze is, hiszen Trout betegen, nagyon betegen készítette el. A harmadik szerzemény, The Bottom Of The River egy akusztikus blues, az alkotó szerint annak a megpróbáltatásnak a metaforája, amin keresztül megy. „Ha elérem a folyó alját, el kell dönteni, tovább akarok élni, vagy meghalok.” Hogy ne csak a tragédiáról szóljon a cikk, hadd említsem meg John Mayallt, aki egykori kollégája, tanítványa új lemezén is zenél, méghozzá három dalban is. A kezdő nótában a Hammond orgonát kezeli Mayall, az önmagáért beszélő Mayall’s Piano Boogie-ban pedig a zongorát veri nagyon is ősi stílusban. És a címadóban is ő játszik a B3-as billentyűin.

Sokféle hangon szólal meg ez az album. A Wastin’ Away (ez arról mesél, milyen sok súlyt veszett betegsége során) és a The Whale kegyetlen erővel dübörögnek. A már említett The Bottom Of The River a nyugisabb vonalat viszi, a Mayall bugija és a Take A Little Time rock and rollja pedig az ősrégi gyökereket kutatja, de Trout valamennyi területen roppant otthonosan mozog. Szép gesztus a vég: a Nobody Moves Me Like You határozott lassú blues-za imádott feleségének, Marie-nek szól, aki maximálisan mellette volt a legnehezebb pillanatokban is. Ha ő nincs, nem biztos, hogy összegyűlik a horribilis összeg a transzplantációs műtétre.

Másképp hallgatom ezt az albumot, hiszen ezek a dalok a létért való küzdelem dalai. Fájnak, szívbe markolnak, ugyanakkor erőt sugallnak: nem szabad feladni, utolsó leheletig csinálni kell, még akkor is, ha a folyó medrének alján fekszünk. Nincs mese, fel kell jönni onnan, és nyúzni kell azt a kopott Fender Stratocastert! (Bigfoot, hardrock.hu)



A számok:
1. Wastin' Away
2. The World is Goin' Crazy (and so am I)
3. The Bottom of the River
4. Take a Little Time
5. The Whale
6. Willie
7. Mayall's Piano Boogie
8. Born in the City
9. Tight Shoes
10. The Blues Came Callin'
11. Hard Time
12. Nobody Moves Me Like You Do

A zenészek: Walter Trout – gitár, ének; Rick Knapp – basszusgitár; Michael Leasure – dob; Sammy Avila- billentyűsök

Vendég:
John Mayall – zongora, Hammond orgona